A pálca eredete és fejlődése
A pálca valószínűleg az emberiség egyik legrégebbi, ha nem a legősibb találmánya. Eredetileg egy egyszerű bot volt, amelyet sokféleképpen lehetett használni: segítségével elérhettünk távoli tárgyakat, támaszkodhattunk rá járás közben, és természetesen fegyverként is szolgált.
A kar meghosszabbításaként, vagy akár fallikus szimbólumként a pálca hamar a hatalom külső jelképévé vált. Tutanhamon sírjában nem kevesebb mint harminc pálcát találtak, amelyek közül néhány arannyal borított és görbített, akárcsak a modern sétapálcák. Az alázatos bot nyilvánvalóan a királyok, papok vagy katonai vezetők számára méltó rangjelző tárggyá vált. Így történhetett, hogy a pálca stilizált és esetenként megrövidített formában a királyi jogarrá, a püspöki pásztorbotttá vagy a marsallbotttá alakult.
Tutanhamon pálcái
Időben közelebb érve, a pálca a 17. században élte igazi fénykorát, amikor hosszú formájában a királyok és nemesek kiváltságává vált. Nemességet és tekintélyt kölcsönzött puszta sétálás közben is. A pálca használata a 19. században vált általánossá, amikor a polgárság divatos kiegészítőjévé vált, éppúgy, mint a kalap és a kesztyű. Ugyanakkor a pálca fegyver is maradt, amiről a kard-pálcák és a Franciaországban a 19. század közepe óta virágzó pálcavívás is tanúskodik.
A pálca természetesen továbbra is hasznos eszköz maradt az idősek vagy mozgáskorlátozottak járásának támogatására. Szinte kizárólag ebben a formában maradt fenn a 20. század második felében, bár néhány különc továbbra is divatkiegészítőként használta.
A pálca a szabadkőművességben
Mint láttuk, a pálca európai használata a 17. században vett fontos fordulatot, abban az időszakban, amikor az első angol spekulatív szabadkőművesség megszületett. Vajon az első szabadkőműveseket, és talán még inkább a 18. századi szabadkőműveseket a nemesség körében használt pálca ihlette meg? Ha arra gondolunk, hogy a kalap és a kard viselése a francia szabadkőművességben a nemesek és polgárok közötti egyenlőség kifejezésének egyik módja volt, nem zárhatjuk ki, hogy a pálca is elnyerte a szabadkőművesek tetszését, és ünnepélyesebbé tette szertartásaikat. Abból, ahogyan a pálcát kizárólag rituális módon, a páholybeli mozgások hangsúlyozására használják, arra következtethetünk, hogy nincs más funkciója, mint méltóságot kölcsönözni a szertartásoknak.
De természetesen van egy másik oka is a pálca jelenlétének a szabadkőművességben, ezúttal szimbolikus. A pálca nem csupán egy szertartási kiegészítő, társadalmi státuszszimbólum vagy fegyver, hanem az operatív kőművesek egyik eszköze is. A középkori illusztrációk gyakran ábrázolják az építőmestereket hosszú pálcával, más eszközök, például a körző és a derékszögvonalzó mellett.
Ez a pálca egy “építői mérce” vagy “Quine” nevű mérőeszköz volt, mivel az akkoriban használt öt alapmértéket tartalmazta: a tenyér, a tenyérszélesség, a arasz, a láb és a könyök. Minden mértéket egy vonal jelölt, vagy az eszköz öt csuklós részből állt, mint a mai összehajtható mérőszalagok. A régiók szerint különböző értékeket tulajdonítottak ezeknek a mértékeknek, de íme egy példa centiméterben kifejezve:
Tenyér: 6,74 – Tenyérszélesség: 12,36 – Arasz: 20 – Láb: 32,36 – Könyök: 52,36. Mindez összesen egy 124,72 cm-es pálcát ad ki.
Csuklós mérce
A Quine érdekessége, hogy lehetővé tette az aranymetszés arányainak gyakorlati alkalmazását anélkül, hogy ismerték volna a phi (1,618) algebrai értékét. Ha összeadjuk a tenyér és a tenyérszélesség értékét, megkapjuk az araszt; a tenyérszélesség és az arasz összege a láb; az arasz és a láb összege pedig a könyök. Ez egy Fibonacci-sorozat. És ha elosztjuk az egyik mértéket az azt megelőzővel (például a könyököt a lábbal), mindig 1,618-at kapunk. Próbálja ki a fenti értékekkel, meglátja. A középkori építők gyakorlati tudásának szép példája!
A pálca megtalálható a Compagnons du Devoir (kőműves céhek) körében is, akik kétségtelenül teljesebb megértést őriztek meg a pálcáról, mint a szabadkőművesek. Náluk a pálca megőrzi szimbolikus jelentését, de járóbotként és védelmi fegyverként is szolgál.
A pálcának minden bizonnyal helye van a szabadkőművességben, és a szertartásmesteri pálca halvány emléke annak a jelentőségnek, amelyet ez az eszköz az ősi építők körében képviselt. Kívánatos lenne, ha operatív használata nyíltabban megjelenne a rituálékban és a szabadkőműves útmutatásokban.
