A skóciai szabadkőművesség sajátosságai
A skót standard rítus eredetének megértéséhez először a skóciai szabadkőművesség sajátos működését kell átlátnunk (nem használjuk a “skót” melléknevet, mivel az félreértésekre ad okot az európai kontinensen kifejlődött, úgynevezett “skót rítusok” miatt, amelyeknek semmi közük Skóciához).
A skóciai szabadkőművesség arculata jelentősen eltér az angol, ír, amerikai vagy európai társaitól. Bár a Skót Nagypáholy csak a harmadik a brit nagypáholyok sorában (1736-ban alakult, szemben a londoni 1717-es – vagy inkább 1721-es – és az ír 1725-ös alapítással), hagyományait tekintve egyértelműen a legrégebbi. Skócia az egyetlen ország, ahol a kőműves páholyok megszakítás nélkül léteztek a középkor végétől egészen a 17. századig. Nem létezett a szó modern értelmében vett Nagypáholy, de egy valós, bár meglehetősen laza kötelék fűzte össze a skóciai páholyokat az úgynevezett Skót Kőművesek Rendjében. Ezt a rendet a Sinclair család védnöksége alatt állították, amint azt az 1601-es és 1628-as oklevelek is tanúsítják, amelyek nem bevezették, hanem megújították ezt a 16. század eleji szokást.
Ebben a rendkívül decentralizált rendszerben az elsődleges kapcsolat az anyapáholyok és a leánypáholyok között állt fenn. Egyes, “ősinek” nevezett páholyok őrizték a kőművesek hagyományait, köztük a legfontosabbak a Kilwinning páholy és az edinburgh-i Mary’s Chapel páholy. Minden anyapáholy alapított leánypáholyokat, amelyek a maguk során szintén létrehozhattak újakat. A skóciai szabadkőművesség szerkezete tehát egy családfához hasonlított, amelyben minden páholy tudta, melyik ághoz tartozik, miközben kapcsolatban állt a többi ággal és elismerte azokat.
A Kilwinning páholy
A Skót Nagypáholy 1736-os megalapítása nem változtatta meg alapvetően a helyzetet. Az anya- és leánypáholyok közötti kapcsolat alig változott. Csupán egy állandó központi szintet adtak hozzá, amely azonban kevés hatalommal rendelkezett, legfeljebb az ősidők óta fennálló rendszer folytonosságának biztosítására.
A régi rendszer szerint a rituálék nem voltak egységesek, és nem írta elő őket központi szerv. Minden anyapáholy átadta saját rituáléját a leányainak, amelyek azt kissé módosíthatták, majd továbbadhatták saját leányaiknak. A skóciai szabadkőműves rituálék tehát követik a páholyok genealógiáját, különálló családokat alkotva, amelyeken belül számtalan változat létezik. Mivel a Skót Nagypáholy jelenleg mintegy 640 páholyt számlál, elmondhatjuk, hogy Skóciában 640 különböző rituálé létezik, amelyek néhány nagy családba csoportosíthatók.
Ez a helyzet furcsának tűnhet azoknak a szabadkőműveseknek, akik a nagyon centralizált engedelmességi rendszerekhez szoktak, amelyek gyakran előírják a páholyoknak a használandó rituálékat. Ezt a skót páholyok nagy kora magyarázza, amelyek nem kívántak lemondani szokásaikról és kiváltságaikról még akkor sem, amikor 1736-ban megalapították a Skót Nagypáholyt.
Ez szociológiai jellemzőkkel is magyarázható: a skóciai szabadkőművesség mélyen beágyazódott az ország társadalmi szövetébe. Míg máshol a szabadkőművesség inkább polgári és elitista, egyfajta exkluzív klub, Skóciában sokkal elterjedtebb és népszerűbb, és mélyen kötődik a klánok történetéhez. A skót lélek egy része fejeződik ki benne, olyannyira, hogy a lakosság 6%-a tartozik a szabadkőművességhez, míg ez az arány más országokban általában 1% alatt van. Nehéz, sőt lehetetlen teljesen megváltoztatni a társadalomban mélyen gyökerező szokásokat.
Egy rítus, ami valójában nem is létezik?
Ha a skóciai szabadkőművesség több mint 600 rituálét számlál, akkor mihez felel meg az úgynevezett Skót Standard Rítus? Valóban létezik, vagy csak egy elméleti konstrukció? A válasz kétségtelenül nehezen elfogadható a racionalista és karteziánus szabadkőművesek számára: igen, a Skót Standard Rítus papíron létezik 1901 óta, de Skóciában egyetlen páholy sem gyakorolja.
Mi tehát ez a Skót Standard Rítus, ki a szerzője és mire szolgál? A Skót Nagypáholynak, mint láttuk, nincs hatalma rituálékat kényszeríteni az általa összefogott páholyokra, mivel ezeket a rituálékat az anyapáholyok adják át leánypáholyaiknak. Legfeljebb annyit döntöttek a 20. század fordulóján, hogy megírnak egy “standardot”, azaz a skót rituális szokások legkisebb közös többszörösét. Ez tehát egyfajta minimális norma, amelynek nem célja, hogy felváltsa a páholyok ősi szokásait.
Mire jó egy ilyen rituálé? Elvileg semmire, hacsak nem minimális rituális szabályok rögzítésére (amelyeket a hagyományos rituálék egyébként is tiszteletben tartottak), illetve arra, hogy megmutassák más engedelmességi rendszereknek a skóciai szabadkőművesség természetét és stílusát.
Következésképpen a Skót Standard Rítus szülőföldjén kívül talált konkrét rituális alkalmazásra. Így az európai szabadkőműves rendeken belül, különösen Franciaországban, vannak olyan páholyok, amelyek e rituálé szerint dolgoznak, és így részt vesznek a skót szabadkőműves hagyományban anélkül, hogy történelmileg az egyik ősi anyapáholyhoz kellene visszavezetniük magukat.
A skót standard rítus kötényei
Ahogy Skóciában szinte annyi rituálé van, ahány páholy, úgy a kötények is nagyon változatosak. Bár formájuk egységes, a kötény előkéjének lekerekített alakja jellemzi őket, a mester kötény szegélyének és a szabadkőműves kötény rozettáinak színét a páholy választja meg, és semmilyen előírás nem köti. Míg a Nagypáholy díszei Skóciában zöldek, a páholyok különböző színű (zöld, kék, bíbor, narancs, sárga…) vagy különleges tartánszegélyű kötényeket használnak, általában a páholy alapítóinak régiójából vagy klánjából származó tartánt. Egyes páholyok történetük során még a díszeik színét is megváltoztatták.
A Skót Nagypáholy főtisztviselőinek díszei
Azok a páholyok, amelyek Skócián kívül úgy döntöttek, hogy e rítus szerint dolgoznak, más szokást vettek fel. Egyetlen rituáléhoz egységes díszekre volt szükség, legalábbis a kontinentális európai szabadkőművesség logikája szerint. A többi rítushoz hasonlóan egy szín helyett egy tartánmintát fogadtak el. Mi lehetne ennél skótabb? De milyen tartánt válasszanak? Ez a kérdés valójában bonyolultabb, mint amilyennek látszik.
A kelta népek nagyon régi hagyományaira visszatekintve a tartánok a 16. század óta jól dokumentáltak a skót Felföldön. Régiónként és körzetenként eltérőek lettek. Csak a 18. századtól, és különösen a 19. századtól kezdték a klánfőnökök saját régiójuk tartánját személyes tartánként elfogadni. Ma a tartánokat általában bejegyzik a Skót Tartánnyilvántartásba, és némelyikük használata szabályozott. Ilyen például a “Balmoral” tartán, amelyet csak az angol királyi család viselhet.
A tartán kiválasztása tehát nem történhet véletlenszerűen, mivel egy klánt, családot, régiót vagy intézményt képvisel. Milyen tartánt választhattak tehát a nem skót származású szabadkőművesek, hogy kifejezzék kötődésüket a skóciai szabadkőművességhez anélkül, hogy bárki érzékenységét sértenék? A legkézenfekvőbb választás a “Royal Stewart” volt, a Stuartoké, akiknek a nevét oly gyakran emlegetik a 18. századi szabadkőművesség történetében. Ez a tartán általában a királyi családé, de V. György hiába próbálta megakadályozni a nyilvános használatát; bár még mindig II. Erzsébet királynő személyes tartánja volt, mára a legreprezentatívabb, legismertebb és mindenekelőtt a világon leggyakrabban használt tartánná vált.
